Ki lehet-e alakítani egy világhíres festménnyel személyes kapcsolatot, úgy hogy ne befolyásoljon mindaz a hatás, mindazok a vélemények és hatások, amit a művészettörténet egy-egy festményre már „rápakolt"?
Egy brit művész, a nyitóképen látható Mat Collishaw ezt szerette volna elérni Velazquez Las Meninas – Udvarhölgyek című képével kapcsolatban. Attól tartott, hogy amikor végre szemtől szemben áll az eredeti képpel, remegni fog és elszédül. Ez az úgy nevezett Stendhal Szindróma, ami kifejezetten művészeti alkotások hatására alakulhat ki.
Úgy akart felkészülni a nagy találkozásra, hogy mindent „ki akart törölni" az agyából, ami a kép befogadását számára befolyásolhatja, mintegy „tiszta lappal" szeretett volna ránézni a képre, mintha életében először látná.
Ezért úton a múzeum felé már a Heathrowtól beköttette a szemét, egy barátja kísérte végig az úton Madridig, a Pradóig. Majd a tervek szerint mindössze három percre távolították el a kendőt, majd az egész újra játszva egészen hazáig. Mindez azonban nem juttatta el Mat Collishaw-t a tökéletes élményhez.
Erre a múzeumok is rájátszanak, ahol ezeket a legendás képeket úgy állítják ki, körülöttük olyan a körítés, mintha oltárhoz járulna az ember, nem pedig személyes kapcsolatra törekedne egy művészi alkotással. Hiszen már előre tudjuk, hogy mit is „kell" gondolnunk róla, mit „kell" éreznünk vele kapcsolatban, amit már megírt a művészettörténeti kánon.
Ilyen ikonikus kép még például a Mona Lisa is. Vagy ahogy azzá vált Picasso Avignoni kisasszonyai, amit hosszú elhallgatás után úgy tálaltak, mint a fordulópontot, amivel tulajdonképpen elindította a modernizmust, amivel a művészet is megváltozott.
Ma pedig ezeket a rétegeket hiába is próbáljuk, már nem tudjuk lehámozni ezekről a képekről. Az élményben óhatatlanul benne van a kép története.