Egy amerikai művész, zenész és legfőképpen „fészeképítő" arra adta a fejét, hogy visszaadja az embereknek az érzést, amit az ember őse átélhetett, amikor fészkekben éjszakázott. (Amit a mai főemlősök, csimpánzok, gorillák ma is tesznek.) Vagy ez egyszerűen csak egy újabb extravagáns lehetőség, hogy olyan helyen szálljunk meg, ahol eddig még nem tettük?
Jayson Fann Amerika szerte eddig 30 fészket épített. A szerkezeten keresztül éjszaka látható az égbolt, ugyanakkor megadja azt az érzést, hogy be lehet húzódni a természet „fenyegetései" elől. Az egyik fészek egy jurtaparkban van, ahol olyan népszerű, hogy állandóan foglalt, már megesett fészek-házasság és alighanem fészekben fogant baba is.
De nincs egyedül ezzel az ötlettel, mert úgy tűnik a fészkek másutt is reneszánszukat élik a világon. Ahogy egy formatervező és kiállítás kurátor megjegyezte, ezek az építmények a beton épületek, betondzsungelek, nagyvárosok ellenpontját képezik, ezért vonzzák az embereket.
Bár az „ötletet" persze a madárfészkek adták, ezek a szerkezetek azért azoktól anyag, formatervezés és mérnöki pontosság tekintetében messze vannak. Legtöbbször olyan anyagokat használnak fel, amit egyébként nem igazán tartanak építészeti szempontból hasznos alkotónak. Fann fészkei például a Kaliforniában fellelhető eukaliptuszból épültek.
2011-ben a chicagoi Lincoln parki állatkertben három férfi, egy ornitológus, egy mérnök és egy természetbúvár egy emberméretű kolibri fészket épített fel. Babkarókból, a csomagtartó- kötözéskor régen oly jól ismert polippal, paplanokkal, tollakkal és párnákkal varázsoltak igazi fészket maguknak, ahol, mint egyikük James Cooper mesélte nagyon kellemes, biztonságos érzést élhettek meg. Miközben nektárt is ittak..., mint az igazi kolibrik.
A biomimikri a formatervezésnek egy olyan ága, ami a természethez fordul inspirációért, és azt próbálja leképezni. Janine Benyus biológus díjat is kapott ezért a tevékenységéért, mint mondja, szerinte minden emberi építmény valójában egy fészek, csak az a kérdés, hogy az mennyire jól vagy rosszul illeszkedik a környezetébe. Csupa olyan anyagból van, ami „méreg" és falja az energiát, vagy természetes, helyi szinten fellelhető anyagokat építettek bele, ami ha az épület a végét járja, lebomlik és újra a természet része lesz. Az előbbi rosszul, az utóbbi jól alkalmazkodik a környezethez.
A performance művészek is kedvelik a fészket, mint kifejezési formát. 2001-ben Marina Abramovic a madarakhoz hasonlóan homokkőfalba vájt „fészkeket" épített, ami egyszerre a madarak életét akarta jelképezni, másrészt az embert ebben a szituációban, ahogy magányában eltöpreng a természeten. 2008-ban egy belga művész egy rotterdami felhőkarcoló oldalára épített egy hatalmas fészket a 13. emelet magasságában.
Willem Hefer is fészkeket készít, és mint mondja ezeknek ma komoly piaci értéke és helye van, erre akkor jött rá, mikor az első dizájnt, amit készített egy európai gyártó lemásolta műanyagból kültéri bútornak.
A fészek tehát egy ősi emberi ösztönt elégít ki, a művészek pedig akik ezeket építik minden esetben a természethez szeretnék visszább, újra közelebb vinni azokat, akik átélik a „fészek-élményt".